A nárcizmus nem új betegség, hanem a kollektív sebek tükre.
Manapság szinte mindenhol a nárcizmusról hallani.
Podcastok, videók, cikkek és posztok tucatjai szólnak róla.
Nem azért, mert hirtelen mindenki nárcisztikus lett –
hanem mert végre beszélni kezdtünk róla.
Nem a nárcizmus terjed, hanem a tudatosság,
hogy többé nem kell tabuként kezelni a bántalmazást.
Végre felismerjük, hogy a manipuláció, a hatalmi játszmák és az érzelmi kizsákmányolás
nem a „szeretet” velejárói, hanem annak torzulásai.
A nárcisztikus kapcsolat olyan, mint a COVID
Elszigetel.
Kiszívja az örömöt az életünkből.
Lassan, alattomosan megváltoztatja a valóságérzékelésünket.
Ha spirituális szemszögből nézzük, a COVID akár a nárcizmus fizikai manifesztációja is lehet –
egy láthatatlan kór, amely észrevétlenül támadja meg az áldozatát,
elzárja a külvilágtól, és oxigénhiányos állapotba taszítja.
A nárcisztikus kapcsolat áldozata is hasonló érzéseken megy keresztül:
egyre kevesebb levegőhöz jut, elveszíti az önbizalmát, az erejét, a hangját.
A gyógyulás ott kezdődik, amikor az életösztön végre megszólal,
és kimondjuk: elég volt.
A gyökerek a családban rejlenek
A nárcizmus azért volt ilyen sokáig tabu téma,
mert az első sebeinket a családunkban szerezzük.
Kisgyerekként tanuljuk meg, hogy a szeretet feltételekhez kötött,
hogy hallgatni biztonságosabb, és hogy a szeretetért meg kell felelni.
Mire felnövünk, a bántalmazás már természetesnek tűnik.
Ezért sodródunk újra és újra hasonló kapcsolatokba –
a munkahelyen, a baráti körben vagy a párkapcsolatban.
Nem gyengeségből, hanem mert az ismerős fájdalom sokáig otthonosabb,
mint az ismeretlen szabadság.
A gyógyulás nem ér véget a szabadulással
Kiszabadulni a bántalmazó kapcsolatból még nem jelenti a gyógyulást.
Olyan társadalomban élünk, ahol a nárcizmus – kisebb vagy nagyobb mértékben –
szinte az érvényesülés feltétele lett.
Ha nem értjük meg önmagunkat,
újra és újra hasonló embereket vonzunk az életünkbe.
A valódi gyógyulás ott kezdődik, amikor megkeressük magunkban az okokat:
miért vonz minket a határtalanság, a megfelelés, a megmentés vágya.
Ez az önismeret útja – nehéz, de minden felismerés egy újabb lélegzetvétel.
A nárcisztikus és az empata – ugyanannak az éremnek a két oldala
Sok áldozat empataként definiálja önmagát,
és hisz abban, hogy a szeretetével meg tudja változtatni a nárcisztikust.
De ez hiú ábránd.
A nárcisztikus nem lát semmi kivetnivalót a viselkedésében –
az ő világában minden rendben van.
A felismerés fájdalmas, de szükséges:
az empata lét sem mindig egészséges.
Ha az empátia határtalanná válik, önfeladás lesz belőle.
Az empata gyakran nem tudja, hol ér véget a másik fájdalma,
és hol kezdődik a sajátja.
Az igazi gyógyulás az, amikor megtanulunk szeretni határokkal,
és felelősséget vállalni a saját érzéseinkért.
A szenvedés kémiája
A nárcisztikus szereti a szenvedésedet,
mert a fájdalmadban ott érzi a hatalmát.
De te is – tudattalanul – szereted a szenvedést,
mert abban ott van az erkölcsi fölény érzése.
Amíg te vagy az, aki „jobban szeret”, aki „többet ad”,
addig a lélek mélyén még mindig kapsz valamit ebből a szerepből:
az igazság oldalán állás illúzióját.
A változás akkor jön el, amikor lemondasz az erkölcsi fölényről,
és nem a másikat akarod megváltoztatni,
hanem a saját viselkedésedet, reakcióidat.
Ez az igazi szabadság kezdete:
amikor kilépsz a játszmából,
és többé nem reagálsz, hanem választasz.
A valódi szabadság
A nárcizmus nem új járvány.
Csak mostanra lettünk elég bátrak, hogy belenézzünk a tükörbe.
Mert minden bántalmazó kapcsolat mélyén ugyanaz a fájdalom él:
a szeretet utáni vágy, amit sosem kaptunk meg teljesen.
A gyógyulás nem bosszú, nem hatalmi visszavétel –
hanem az a csendes pillanat, amikor kimondjuk:
„Mostantól nem a fájdalom határoz meg.”
Nem a nárcizmust kell legyőzni.
Hanem a függőséget attól, hogy szenvednünk kell ahhoz,
hogy értékesnek érezzük magunkat.
És amikor ez megtörténik,
megszületik az, ami mindig is ott volt bennünk:
a valódi szabadság.